Vitányi Iván „Az elfelejtett Pozsgay” című cikkében (Népszabadság, 2000. november 10.) azon kesergett, hogy a nyolcvanas évek „meghatározó” politikusát, aki „vette magának a bátorságot” és a kádári vezetéssel is szembeszállt –miután kilépett az MSZP-ből- pártja hamar (a közvélemény pedig lassan) elfelejtette. Úgy gondolom, hogy ez (különösen a politikai életben) természetes dolog, egyébként pedig felnőtt egy új, s bizonyítani akaró ifjú nemzedék, amely valószínűleg nem is sejti: nem pontosan úgy volt, mint ahogy azt ma mesélik. Ezért gyűjtöttem csokorba azokat a gondolatokat, amelyeket hosszabb kutatómunka után különböző elemzésekben, beszédekben, publikációkban –igaz, csak egyes részeiben- már kifejtettem. Az említett cikk Pozsgayt a rendszerváltás hősének kiálltja ki. Pozsgay Imre a múlt rendszer egyik oszlopos vezére volt, a megyei párvezetőből központba vezérelt megbízható elvtárs, aki a bizánci típusú politikai forgószínpadán hol pártvezető, hol kultuszminiszter, hol pedig „népfrontos”, de mindig a vezérkarban van, hol a „frontvonalban”, hol pedig a „stratégiai vezénylőteremben.” (Erről később még bővebben írok.) Ezek azok a sztereotípiák, amelyek az emberek agyában felvillan, ha Pozsgay nevét hallja. Amit viszont csak kevesen jegyeztek meg: Pozsgay volt az, aki legelőször (talán egyedül?) felfedezte a változás szükségszerűségét, és biztosan az egyedüli főember volt, aki kimondta: 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott. Ő ment el Lakitelekre, s ő nyitotta ki „Pandora szelencéjét”, a Népfront zárt kapuit az önállóságra vágyó szakmai csoportoknak (nyugdíjasok, nagycsaládosok, kisebbségiek, fogyasztóvédők… stb.!). Megnyitotta a később Civíliának elnevezett világ kapuit. Mert valóban annyira akarták a változást, hogy hinni akartank a „vértelen forradalomban”? Ezt nem hiszem, hisz a késő kádári kor nem hagyott rossz emléket az emberekben, létbiztonságban éltünk, elfogadható volt az életszínvonal, megfizethető a lakás, autó… Hát igen, mindkettőre várni kellett ugyan, de tudtuk, hogy végül megkapjuk, nem olyat, mint szerettünk volna, mert a lakás három szoba helyett 1+2 fél szobás volt, s nem a (fűtés miatt előnyös) IV. emeleti, de legfeljebb többet szellőztettünk, (ha magasabban volt) vagy az alacsonyabb szinteken rásegítettünk a villanyradiátorral… Az egykori kabaré szerint MEGMAG emberek (MEGengedheti - MAGának) voltunk. Tehát nem vártuk, de még csak nem is sejtettük a változást. Sokan utólag ezért gyűlölték meg „a pártot”, mert miközben negyven évig „hablatyolt” a „szocializmus építésének jelenlegi szakaszáról”, a nehézségekről, és a diadalokról, addig az utolsó tíz évben az átmenetet szervezte, titokban gazdaságilag, és ideológiailag előkészítette a rendszerváltoztatást. A kiválasztott ifjakat tanulni küldte, a leharcolt pártkádereket pedig a gazdaságba, hogyha eljön az idő, lehessen spontán privatizálni, vagyont átmenteni, szóval a közösen felhalmozott javakat magánvagyonná átalakítani. Ez évtizedekre a „vesztesek táborába” sodort sok százezer családot, többségüket örökre lesüllyesztve a kilátástalanság poklába! Ez pedig nagyobb bűn, mint az ÁVÓ és 1956. kínzásai, gyilkosságai együttvéve! Itt egy nemzet átveréséről volt (van!) szó, rendszerváltoztatás ürügyén! Olyan bűn, mint amikor a fronton harcoló katonákat parancsnokuk „az utolsó csepp vérig” szóló harcra buzdítja rádión keresztül. Aztán repülőgépre ül, zsákmányával a békés hátországba menekül szeretteihez, miközben bakái a lövészárokban halnak hősi halált, válnak nyomorékká, hadifogollyá. A lényeg: a vezér megmenekült, sőt meg is tollasodott egy kicsit… Vagy még mindig annyira naivak vagyunk, hogy hiszünk a dajkamesékben? Tessék végiggondolni: tényleg hihető, hogy a világ egyik legjobb elhárítása, a KGB (és annak magyar partnerei) tétlenül nézzék a rendszerrel való „szembeszállást”, a rendszerváltó pártok szervezkedését? A Dzserdzsinszij által lefektetett alapelvek ismeretében azt kell mondanom, hogy ez elképzelhetetlen! S mi arról a véleményük, hogy a világ egyik legerősebb hadserege lábhoz tett fegyverrel tűrje, hogy szövetségesei „rendszert váltás” címén elhagyják, leomoljon a berlini fal, s megszűnjön a NATO-ba ékelt NDK? Nem életszerű ez a tétlenség!

Bár az „elfelejtett politikus” egyszer azt mondta egy TV műsorban, hogy a rendszerváltás vesztesei beszélnek összeesküvés-elméletről, de ilyen az élet: a vesztesek többszörösen minősített többségben vannak, tehát a demokrácia szabályai szerint akár igazuk is lehetne… Kár hősöket gyártani, lássuk be, a tétlenség mögött politikai akarat volt, a szovjet királycsinálók akarata, akik tudták, hogy rendszerük menthetetlen, vezetői öregek, Brezsnyev már döntésképtelen bábként „élt”, a még munkaképes Szuszlov pedig minden változástól betegesen fél. Ezért folyamodtak cselhez a szovjet politika alakítói, s Jurij Andropovot, a KGB elnökét bízták meg a megújulás főtitkárának megtalálásával. Andropov egyedülálló ismeretekkel rendelkezett ehhez, ismerte az országot, a vezetőket, és a területi kádereket is, 1977-ben Gorbacsovot szemelte ki a tettek emberének. (sic!) Igaz, Raisza Gorbacsovát (és általában a vonzó nőket…) kedvelte, és már korábban ismerte, sőt Gorbi káderlapja is tiszta volt. Az egykori szakmunkás esti iskolán elvégezte a főiskolát, tanár, majd pártmunkás volt, s Andropov személyes tapasztalatai alapján erőskezű vezetőként ténykedett. Ezért meggyőzte az aggastyánokat, hogy Gorbacsovot be kell emelni a legfelső vezetésbe, így személyes találkozásuk után három hónappal Gorbacsov a Központi Bizottság titkára, egyben a mezőgazdaság teljhatalmú irányítója volt. Gorbacsovot előbb Theacherhez küldték, (ahol megtudhatta, hogy nyugat túltermelési válság előtt áll, s ennek elkerülésére vagy piachoz jut, vagy háborúzik, s abból pedig világégés lesz, hisz mind a két fél képes volt a Föld többszörös elpusztítására…) aztán a korán haló öregek –köztük Andropov- főtitkárrá választása után Gorbacsov kezébe került a hatalom. S miközben a világ ismerkedett a peresztrojka és a glasznoszty szavakkal, a főtitkár az aktuális amerikai elnökkel Rejkjavikban majd Málta szigete mellett egy csatahajón megállapodott az új világrendről. Ezért nem küldte rendet rakni tankjait a dicsőséges Krasznaja Armija, s ezért „nem bontotta le” a lakitelki sátrat itthon a néphadsereg. Nem hiszem, hogy ezek a jól képzett ifjak ezt ne tudnák, legfeljebb neheztelnek, hogy őket későn (az ország népét meg egyáltalán) nem tájékoztatták. A népet –akárcsak korábban mindig- kisgyermeknek tartva, nem készítették fel a gazdasági rendszer változására. Igaz, ha felkészítik, akkor nem lehetett volna három millió koldust gyártani, közben „spontán”, meg (10-20%-os áron vett) kárpótlási jegyekért privatizálni, s néhány év alatt mesés vagyonokat gyűjteni. Talán azért felejtett lassan a közvélemény, mert ezt nem látta, s nem hitte el, hogy ő is lehet munkanélküli, hogy a puszta léte is veszélybe kerül, ki fogják kapcsolni a villanyát, nem lesz fűtés, telefon, a havi bérlet megvásárlása is „nagyberuházás” lesz családjának, sőt, állami segédlettel elveszítheti lakását. Mi történhetett akkoriban, a nyolcvanas évek elején, amikor az elfeledett politikus bátor lehetett? Szabó Iván azt nyilatkozta egyszer: a párt(al)vezérek ráébredtek, hogy az adósságspirálból nincs kiút, ezért összebeszéltek az „öreg” háta mögött, majd Aczél György összehívta a „fővámház téri fiúkat”. Bejelentette, hogy a szocializmus megbukott, s levezette a tételt: ha a rendszer megbukott, akkor kapitalizmus lesz, s ha az lesz azt nekik kell megcsinálni… Lehet, hogy ez csak anekdota, de mégis hihetőbb, mint a KGB (vagy a III/III.) orra előtt való rendszerváltás. Mindenesetre Horváth József rendőrtábornoknak az Egyesült Államokban megjelent könyve (A III/III-asok főnöke voltam) némi adalékul szolgál ahhoz, hogy a teória szilárd alapokra épüljön. A belső elhárítás figyelte a –szerinte 200-250 fős „ellenzéket”- ott volt Lakitelken és Monoron, ám nem tett egyetlen lépést sem a „szervezkedés” megakadályozására. Sőt, Nagy Imre újratemetését is ők szervezték. Mark Palmer nagykövet személyesen beszélt Krassó Györggyel, hogy ne zavarogjon, legyen méltóságteljes a ceremónia. A könyvben egy „nagy karmesterről” is olvashatunk, akiről sajnos csak annyi derül ki, hogy volt… Mindenesetre tíz éve az ország a rendszerváltoztatás lázában égett, bár –sajnálatos módon- nem forradalmárok harcolták ki, hanem egy évtizeddel korábban, a Duna parti „Fehér Ház” valamelyik hátsó szobájában ötlötték ki az akkori „nagy karmesterek”. Azok, akik adósságba kergették az országot, s utólag ezt a rezsim megbuktatásának szándékával magyarázták. Gondos tervezéssel előbb a gazdaságot lazították fel, előbb a tsz-melléküzemágak virágoztak, majd jöttek a „géemkák”, majd megjelentek a kapitalizmusban létező valódi vállalkozási formák is. Mi pedig örültünk, hogy egy kicsit könnyebben, szabadabban élhettünk, s nem tudtuk, hogy épp a pártkáderek kerültek ki a gazdaságba. A nagy spílerek pedig, dereguláltak, joghézagokat teremtettek, s a politikai élet is megélénkült. Előbb a Hazafias Népfront (HNF) egyes szakágai (nyugdíjasok, etnikai-kisebbségi csoportok, nagycsaládosok, stb.) jegyeztették be magukat a tanácsoknál (akkoriban ott vezették a nyilvántartást) önálló szervezetként, majd a 1989-ben az egyesülési törvény elfogadása után már pártok is alakulhattak. Közben fiatal emberek százai mentek külföldi egyetemekre, különösen azok, akik az Aczél-Soros (a két jó György-barát!) paktum következtében a Soros Alapítvány támogatását élvezték… Ezek a fiúk/férfiak ma az ország vezetői, akiknek Horváth tábornok szerint „nem ártana elgondolkodni azon, hogy kik, milyen céllal, és miért éppen őket küldték ki…”. Nos, két érdekesség a hősi időkből. A rendszerváltoztatás hajnalán a pártok –mintegy engedélyt kérve a működéshez!- „bejelentkeztek” a HNF-nél. Aztán utóbb az is kiderült néhány pártvezérről, hogy –erősítve Horváth tábornok elméletét- a „háromperháromról” nem csak a törtek tanulása során hallottak… Később, 1990-től megindult a civil szervezetek „inváziója” is, ezrek nyújtották be a bírósághoz egyesületi, vagy alapítványi bejegyzési kérelmüket. A sajtó azt harsogta, hogy ez a demokrácia jele, hisz nyugaton annyi egyesület van, mint égen a csillag, de mi, szegény magyarok, beérnénk avval is, ha legalább annyi (10-15 ezer) civil szervezet lenne, mint a háború előtt volt… Be is jegyeztek minden szervezetet, aki csak kérelmet nyújtott be. Például a büntetőkamatot (ez az 1990. évi CIV törvényben elrejtett utólagos, egyoldalú lakáshitel kamatemelés „beceneve”, s a gátlástalan gazdasági rendszerváltoztatás első nagy akciója volt) ellenzők népes tábora által kezdeményezett Állampolgári Jogvédő Liga alig több, mint nyolc hét alatt megkapta a működési engedélyt. Mára sokat változott a helyzet. Sok szervezet panaszkodik, hogy egy baráti kör bejegyzése egy-másfél évet vesz igénybe, s ügyvéd nélkül (30-50 ezer forint!) meg sem szabad kísérelni egy ilyen aktust! Ez volna ma a demokratikus jogok gyakorlása? Az egyesülési törvény szerint minden, legalább tíz fős állampolgári csoport jogosult egyesületként bejegyeztetni magát, amennyiben céljaik nem ütköznek jogszabályba. De jogosult e a bíróság ezt meggátolni, többrendbeli új, azonos összetételű közgyűlés megtartását előírni, csak azért, mert pl. az alapítók nem vettek fel külön jelenléti ívet, hanem „csak” a jegyzőkönyvet írták alá? Jogosult e a bíróság az elnök személyének változása miatt fél évre ellehetetleníteni egy szervezetet, mert –mondják szóban- „rengeteg munkájuk van”, s még nem jutottak az ügyhöz… (Mindössze 22 telefon, s 31 hét alatt, megjegyzés nélkül megkapja az új elnök a „startengedélyt”!) Jogosult e a bíróság megtagadni egy szakértői szövetség bejegyzését úgy, hogy a harmadik hiánypótlásban „visszajavíttatja” azt amit az elsőben elrendelt? Bezzeg a Magyar Gárda (és elődei!) esetében nem volt ilyen alapos a T. Bíróság! A válaszom: igen, jogosult, még akkor is, ha nem az egyesülési törvényre hivatkozik, hanem a Legfelső Bíróság állásfoglalásaira. De gondoljunk bele, hogy volt olyan ügyvéd, aki a bíróság packázása miatt egy év után visszaadta a megbízatást, mert a nagy türelmet igénylő bejegyzést követően az ügyészség fellebbezett… (Ez például cégek esetében lehetetlen, mert a bejegyzés a bírói határozattal jogerőre emelkedik!) Csak ezek a módszerek semmiképpen nem a jogállamiság, a demokrácia irányába mutatnak. Lehet, hogy nem kellenek már újabb civil szervezetek? Nem hiszem, mert ez ellent mondana a demokrácia játékszabályainak. Viszont igazolná az „összeesküvés-elméletet”… A hazai állapotok A pártállami időkben volt a mindenek felett álló MSZMP, az állampárt, amely nemcsak az államot (parlament, kormány) irányította, de társadalmi szervezetei révén életünk minden területét. A társadalmi szervezetek nevesítésére az 1989-es II. (egyesülési) törvényben került először sor: pártok, egyházak szakszervezetek, egyesületek. E nevezéktan szerint a pártállami időkben egy párt létezett, az egyházak (az Egyházügyi Hivatal szoros gyeplőjével!) látszólagos önálló életet éltek. Volt egy szakszervezet, (Szakszervezetek Országos Tanácsa – SZOT) és egy „civil szervezet”, a Hazafias Népfront. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ, később DEMISZ… stb!) a Nőtanács, a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) a Vöröskereszt, a Béketanács, meg az Úttörőszövetség különleges státuszt élvező társadalmi egyesületek voltak, vezetőik a párt legfelső döntéshozó szerveiben is tagok voltak. A HNF fogta össze a hobbi-, és rétegszervezeteket, jelölteket állított az országgyűlési választásokra. Egykor olyan nagy volt a nyüzsgés a székházában, mint mostanában, amikor a Dunára néző ház tetején neonreklám hirdeti a bennlakók hármas jelszavát. A rendszerváltoztatás hajnalán a HNF szakmai osztályai előszobáztak önállósulásukért, székházukért (és átmentésükért) kuncsorogtak. Természetesen néhány kivételtől eltekintve megkapták a lehetőséget, s be is jegyezték őket, (székház is akadt bőven a működéshez!) pedig az egyesülési törvénynek ’85-88 között még híre-hamva sem volt! Azután jöttek a pártok szervezői is, –van aki bevallja, van aki tagadja- mintegy engedélyt (és helységet) kérve a működésükhöz, „bejelentkeztek” a Hazafias Népfrontnál. Sajnálatos módon, utóbb az is kiderült néhányukról, hogy a „háromperháromról” nem csak a törtek tanulása során hallottak… Aki megkapta a startengedélyt, mehetett a bíróságra, s az 1989-es egyesülési törvény alapján, néhány hét alatt bejegyeztek több tucat pártot, szakszervezetet, s néhány száz egyesületet. Később, 1990-től megindult a civil szervezetek „inváziója”, ezrek nyújtották be a bírósághoz kérelmüket. A sajtó azt harsogta, hogy a civil kurázsi éledése a demokrácia jele, hisz nyugaton annyi egyesület van, mint égen a csillag, de mi, szegény magyarok, beérnénk avval is, ha legalább annyi (10-15 ezer) civil szervezet lenne, mint a háború előtt volt… Bejegyeztek minden szervezetet, amelyik kérelmét benyújtotta, s nem tévesztette el a jogszabály kimásolását igaz, a bíróságok túlterheltsége miatt ekkor már hat-nyolc hét alatt kaptak a működési engedélyt. Nem gatyáztak az elnevezéssel, szövetséggé nyilvánítottak egy településen élő tíz fős társaságokat is. (Azért nem írok konkrét neveket, rövidítéseket, hisz ezek a „szövetségek” megszűntek, vagy említést sem érdemelnek!) Nem nagyon ügyeltek a névvédelemre sem, amely később az egyik kedvenc, s gyakran mondvacsinált hibaforrássá vált. Akkor, a hivatali aktushoz két fél kellett: egy megalakult egyesület (tíz ember), meg egy bíróság. Ám 1995. táján megváltozott a helyzet, talán a hatalom megunta a sok (és egyre több!) non-profit szervezetet, ezért szigorított egyet, s megkezdődött a több szereplős „bejegyzősdi” játék. Az eredeti szereplők mellé -a bíróság harmadik-negyedik „hiánypótlási” határozata után- bekerült a jogi képviselő, akinek szerencsés esetben egy-két újabb menetben sikerült elérni a legalizálást. A 30-50 ezer forintos költség megfizethetetlen egy nyugdíjas klub, vagy egy hátrányos helyzetű csoport (mozgássérült, nagycsaládos, stb.) esetében, s azt jelenti, hogy nem élhetnek az alkotmányban biztosított egyesülési jogukkal! Tegyük fel, hogy egy baráti kör megalakítását követő tortúrában mégis akad valaki, aki kifizeti az ügyvédi költséget, vagy „összedobják” a pénzt, s az ügyvéd is jól dolgozik, akkor 8-9 hónap multán megkapják a bejegyző végzést. Ám az ünnepélyes pillanat még várat magára, mert újabb játékos lép a színre: az ügyészség fellebbez! Ez például a milliós, milliárdos eszközökkel gazdálkodó cégek esetében lehetetlen, mert a bejegyzés a bírói határozattal jogerőre emelkedik! Ez az új módi semmiképpen nem a jogállamiság, a demokrácia irányába mutat, vagy ha igen, akkor ésszerűtlen. Ám ezzel nem ért véget a nagy játszma: az ügyészségi fellebbezés után újabb szereplő lép színre, a legfelső bírói testület! Ekkor három eset létezhet: elutasítják a fellebbezést, és a bejegyzés érvényessé válik, (ez elvétve fordul elő!) elutasítják a bejegyzést, vagy új eljárásra kötelezik a bejegyzési végzést elrendelő bíróságot. Kezdődhet minden elölről!